Látszólag normális [antikvár]

Ahogy itt kuksolok, meghúzva magamat ebben a sarokban, a perifériás látásom révén minden mozdulatot észlelek. A legkisebb neszre is összerezzenek. A másodpercek lelassultak, jóformán megállt az idő. Lehet, hogy öt perce ülök itt. Lehet, hogy egy órája. A lundi járásbíróság épülete a város központjában áll, a rendőrséggel rézsút szemben, egy kőhajításnyira a vasútállomástól. Az itteni lakosok rendszeresen elhaladnak előtte, de legtöbbjük az egész életét úgy éli le, hogy nem kell belépnie a kapuján. Nem is olyan régen ez még rám is vonatkozott. Most itt ülök egy kanapén a kettes tárgyaló előtt, velem szemközt egy monitoron a felirat arról tájékoztat, miszerint a teremben vádemelést megelőző eljárás folyik gyilkossági ügyben. A feleségem odabent van, az ajtó túloldalán. Olyan közel, és mégis annyira távol. Mielőtt bejöttünk volna a bíróságra, megálltunk a biztonsági ellenőrzés előtt, és átöleltük egymást. A feleségem olyan erősen szorította a kezem, hogy az beleremegett, és azt mondta, most már nem rajtunk áll a dolog, most már más hozza meg a döntést. Mindketten tudjuk, hogy azért ez így nem teljesen igaz. Amikor megreccsen a hangosbemondó, émelyegni kezdek. A nevemet hallom. Én következem. Megingok, amikor felállók a kanapéról, egy biztonsági őr kitárja előttem az ajtót. Biccent felém, arcáról semmiféle gondolatot vagy érzelmet nem lehet leolvasni. Az ilyesminek itt nincs helye. A kettes tárgyaló nagyobb, mint vártam. A feleségem a hallgatóság soraiban foglal helyet. Fáradtnak és megviseltnek látszik. Az arcán könnyek nyoma. A következő pillanatban meglátom a lányomat.