Lavondyss [antikvár]

A fehér álarc Gaberlungi A Hold alig karnyújtásnyira fénylett Barrow Hill felett, a hólepte mezőket megvilágítva az egész téli vidéket halvány derengésbe vonta. A táj élettelen, egyhangú képet mutatott, a földek határai mégis tisztán kivehetőek voltak a széleiket határoló tölgysövényeknek köszönhetően, amelyek sötét árnyat vetettek a holdsugárban. A távolban a Tönkös néven ismert szántót körülvevő árnyékból újra előbukkant a szellemalak, ahogy egy eldugott ösvényt követett a dombtető felé, majd a túloldalán balra fordult a fák fedezékébe. Megállt, és végre tisztán kivehető lett az öregember számára, aki a Stretley-tanyáról figyelte. A látogató egyenesen rá nézett. Fekete köpenyt viselt, a csuklyát mélyen a szemébe húzva. Ahogy ismét elindult a tanya felé, végleg elhagyta az árnyak takarását. Összegörnyedt, talán a december végi fagy miatt. Mély árkot hagyott maga mögött a friss hóban. Tanyája kapujában várva az immár elkerülhetetlen pillanatra, Owen Keeton meghallotta, hogy kisunokája felsírt. A ház sötét ábrázata felé fordult, és fülelt. A sírás csak múló panasz volt, talán egy rossz álom okozta. A kislány máris elcsendesedett. Keeton saját nyomait követve átvágott a kerten, majd belépett a meleg házba, és lerúgta csizmájáról a porhavat. Átsétált a társalgóba, egy piszkavassal lobogó életre keltette az izzó hasábokat, azután az ablakhoz lépett, és kikémlelt a legközelebbi falu,