Majdnem elveszítettelek [antikvár]

12016. AUGUSZTUSViolet már nem is emlékezett, mikor érzett ilyen békét utoljára. Szinte bűntudata volt, amikor ezt bevallotta magának, hiszen oly sok boldog pillanatban volt része a három év alatt, amióta Bear megszületett. Az anyaság nagyon sokféle volt: gyakran hihetetlenül örömteli, néha viszont érthetetlen, sőt olykor ilyesztő is, hogy ennyire intenzív szeretetet érzett egy ilyen apró, sérülékeny és tőle teljesen függő lény iránt - békésnek azonban nem lehetett nevezni.Viszont az anyaság minden mozzanata ehhez a pillanathoz vezetett: a csillogó, kékeszöld dél-floridai óceánt nézi, a parton megtörnek a lágy hullámok, pelikánok buknak le a vízbe, és ő itt ül, ezzel a látvánnyal körülvéve, egyik kezében könyv, a másikban egy pina colada. Ritka és csodálatos nyugalom veszi körül, amióta Finn egy órája felvitte Beart a hotelszobába, hogy a délutáni szu-nyókálásra lefektesse. Mosolygott, amikor eszébe jutott, ahogy Bear építette a homokvárat, ahogy a dömperrel csikorogva átszántott a homokhalmokon, melyeken pár perccel korábban még nagy gonddal dolgozott. Mosolyogva gondolt vissza arra, ahogyan Finn ránézett, amikor felajánlotta, hogy ma ő intézi Bear délutáni alvását - szemében gyengédség keveredett valamivel, amit nem tudott megfogalmazni, mintha Finn nem akarná levenni róla a szemét. Finn is érezte, amit ő, a mindent átfogó, felsza-