Meghalni a pálmák alatt [antikvár]

S ekkor mindenen keresztül meghallotta sikoltását. Ez a sikoltás iszonyatos volt. – A cápák! Segítség! A cápák! Werner… – Nem! – üvöltötte a férfi, és egyre üvöltött, bármilyen értelmetlen is volt, ráüvöltött minden hullámra, ordított a víz-szélverte szájával, beleüvöltött a tengerbe meg az égbe, ordított: – Nem! Viki! Holger! Peter! Marion! Nem! Nem! Nem! Utoljára még felismert négy sárgás pontot, a megsemmisülés játékait a vízben, aztán újabb hullám zúdult rá, s a pontokat is alászántotta. Csak a bömbölő tajték maradt, a tenger sóhabja és a fakósárga, foszforral bekent ég. Bäcker kiabálva felküzdötte magát, áthengeredett a mentőszigetre, fogta a fejét, s nem maradt számára más, mint hogy kiüvöltsön magából. És üvöltött, egyre kiabált, szüntelenül, már nem szavakat csak hangokat, már a puszta fájdalmat, már csupán a felfoghatatlan kétségbeesést. Aztán hanyatt esett, tébolyodott szemmel meredt még egyszer a gyilkos tengerre és elvesztette az eszméletét.