Megsebzett lelkek [antikvár]

Prológus Ella, 2004 AZ ÉJSZAKAI világosság szinte bántja a szemét. Sötét, soha nem változó mennyezethez van szokva, amely olyan alacsony, hogy kiegyenesedni is alig tud, de most az éjszakai égbolt szinte vakító. A pince sírboltszerű némaságához van szokva, a füle támadásként éli meg az éjszakai neszeket. A késztetés, hogy szorosra zárja a szemhéját és a fülére szorítsa a kezét, szinte leküzdhetetlen. Az út mentén botorkál, mezítelen talpába apró kavicsdarabkák fúródnak. Rég elszokott már a gyaloglástól. Elgyengült izmai minden lépésnél remegnek az erőfeszítéstől. Csupasz végtagjai lehorzsolt bőrét minden egyes szélfuvallat megborzongatja, és amikor egy méretes, jéghideg csepp landol a homlokán, megrándul. Üjabb és újabb cseppek záporoznak körülötte, miközben a levegő lehűl. Egész testében reszketni kezd. Eső, kotorja elő az emlékezetének ködébe vesző szót. Eső. Nem kell félni tőle. Csak víz az égből. Elakad a lélegzete, ahogy felidéződik benne az emlék: vödörszám öntik a fejére a vizet, ami befolyik a szájába és orrába, ahogy sikoltani próbál. Amint a szemerkélő eső jéghideg, áthatolhatatlan vízfüggönnyé válik, a lábai összeakadnak, megbotlik és térdre 5