Mirage - A tökéletes hasonmás [antikvár]

PROLOGUSÖ az egyetlen a családban, aki nem visel daant. Azt mondták, pontosan ezért felel meg. Az arcán nincs semmilyen törzsi jel, így akkor sem tudják azonosítani, ha meghalna. Semmi nyom nem vezethet az övéihez. Szinte még gyerek, tizenöt éves sincs. Túl fiatal a daan szertartáshoz. Ezt mondta neki a lány, amikor kiválasztotta.Hogy fiatal, ügyes és biztos kezű. Azt mondta, hogy csak ez számít.De a fiú ebből semmit sem érez, csak a maró éhséget, amely szüntelenül gyötri éjjel-nappal. Amely úgy beivódott a zsigereibe, hogy már azt is elfelejtette, milyen a jóllakottság érzése. Érzi az erőt, amivel elviseli a verést, és érzi, hogyan kell elesni, amikor az őr megüti a botjával. És érzi a dühöt. A rettenetes dühöt. Azt a fajta dühöt, amelyet már szítani sem kell.A fiú láthatatlanná vált az arctalan tömegben.A nép hallgat, de ez már megszokott. Ilyen alkalmakkor a nép mindig síri csöndben áll. Ünnepélyesen hallgat. Túlságosan is ünnepélyesen. A nemesek aranykordon mögött, bársonypárnákon ülnek, a szegények pedig állnak, és a hercegnő megjelenésére várva bámulnak fel az emelvényre. Ök az éhezők. A gyengék. Akik azért vannak itt, mert muszáj.A kormányzó urak, a makhzen tagjai halkan suttognak, csevegnek, köntösük sziporkázik a napfényben. A kardhüvelyek felfelvillannak, ahogy az uraságok kényelmesebb pozíciót keresnek