Monszun Indiában [antikvár]

Gyerekkoromban, amikor nagyon egyedül voltunk, anyám mindent megpróbált, hogy a világot szebb és szelídebb helynek tüntesse fel előttem. Egyszer egy rémisztő égiháború alatt azt mondta, nem kell megijednem, csak Isten tologatja a bútorait a mennyországban, amit elképzelve egész éjjel mereven és álmatlanul feküdtem. Egy másik alkalommal Norwichban, ahol anyám egy idős özvegyembert gondozott, a moziból hazafelé menet láttam valamit, amiről most már felnőtt fejjel tudom, hogy két ember erőteljes mozdulatokkal szexeit egy sikátorban. „Vonatosat játszanak", mondta anyám, és mikor szóvá tettem, hogy ez egyáltalán nem hasonlít arra, amikor mi játszunk vonatosat, nevetett, és talán meg is legyintett. Az ember sosem tudhatta, hányadán áll vele. Azon az esős novemberi estén azonban, amikor Észak-Oxford-shire-be autóztunk, éppen kifogyott a vidám mondanivalókból. A Wickam Farmra igyekeztünk, a keresztanyám, Daisy Barker lakóhelyére, aki anyám barátnője, és néha, amikor minden más csődöt mondott, a munkaadója is volt. Daisy azt írta, hogy meghívásának „olyan okai vannak, amelyeket akkor beszélünk meg, amikor már itt vagytok", aminek én roppant mód örültem, nemcsak azért, mert a lebombázott, bedeszkázott ablakos, jegyrendszerrel élő London nagyon nyomasztó volt, hanem mert imádtam a farmot. Számomra a menedéket jelentette, érthetetlen okból anyám számára, előttem, azonban a szégyen színterét. Olyan sűrű esőfüggöny zúdult a taxink szélvédőjére, hogy az ablaktörlők képtelenek voltak tartani vele a tempót; az út mindkét oldalán a kisebb házmagasságúra megnőtt sövények az előttünk húzódó vizes sávra és a fölöttünk borongó szürke égboltra szűkítették le a világot. A bennünket körülvevő csöndet csak a víz sustorgása és az elázott fácánok dürrögése törte meg.