Most van soha [antikvár]

Kötéstábla / borítója kopott
"Akkor a bal keze mellett valami lendült, és a Webley megszólalt. Ez volt hosszú ideje az első emberi hang. De szinte ugyanakkor hallatszott az a másik pukkanás a lombok mögül; ő már hallotta a neszt, honnét. A torkolattűzre lőtt. Három lövés volt. Akkor el kellett indulnia arrafelé. Nem indult el. Lehajolt, maga mellé, a földre már csorgott a vér. A zúzalékköves úton, mintha előre odakészítették volna, ott volt az a csupasz földfolt, és a vér arra folyt. Nem volt a legügyetlenebb lövés, nem volt a legügyesebb. - Kettő - mutatta, aki ott feküdt a zúzalékköveken, mutatta, hogy "két fegyver volt nálad", Joe bólintott, hogy kettő, velem most kettő, a Webley, mutatta, amit átadtam neked, és az automata Colt. És hittem már azt is, mondta Joe Lopiccolo, hogy te voltál. Így lett jó, mondta valahogy, aki a zúzalékköveken feküdt, és Joe tudta róla, hogy meg fog halni. Nem akármikor; nem soha, nem ezer éve, hanem most. Az előkészítetlen földfoltra folyt a vér, és Joe lassan abbahagyta a mutogatást. Lezárta a szemeket. Átballagott a bokrokhoz. A másik ott hevert, fél karja felakadt egy ágon. Kihúzta alóla az ágat, a kar kis zajjal leesett. Zubbonyzsebéből kiszedte a kulcsokat; az egyik nyitotta az Olds csomagtartóját. A műanyag takaró mása ott volt rendben. Biztosra ment, állapította meg. Visszatért az úthoz. Úgy járt-kelt, mintha az egész csak a Grierson ház valami réges-régi tévéadása volna... mintha soha többé senki se jöhetne erre a világon."