Ne maradj sötétben [antikvár]

NYITÁNY A bialowiezai erdő, valahol a lengyel-ukrán határon Mélyen bent járt már a hóborította erdőben. Annyira átfagyott a jeges szélben, hogy vacogott. A szemöldökén és a szempilláján jégkristályok ültek, a sűrűn zuhogó hó pelyhei pedig rátapadtak bélelt sídzsekijére és átázott sapkájára. Még Rexnek is meggyűlt a baja a vastag hótakaró-val - minden egyes szökkenés után nyakig süppedt a nagy fehérségbe. Fel-felugatott, nyilván, hogy így jelezze neki, mennyire elégedetlen az időjárással, és bosszús vakkantásai öblös visszhangot verve csak lassan ültek el a táj felett. Időnként megállt, mintha csak a vízből jött volna ki, megrázta magát, hogy lekergesse a bundájáról az apró szemű hó fényesen szállongó kristályporát. Vékony, izmos lábai mély nyomokat hagytak a fehérségben, a hasával pedig olyan nyílegyenes csíkot húzott maga után, amilyet a gyerekek műanyag szánkói szoktak. A lassan ereszkedni kezdő sötétben megélénkült a szél. Hol lehet? Hol van az a kunyhó? Zihálva megállt egy pillanatra, hogy lélegzethez jusson. Felnyögött. Furcsa, sípoló hang tört fel a tüdejéből, a pólója pedig izzadtan tapadt a hátára a síkabát és a pulóver alatt. Ahogy meg-megrecs-csentek a szélben a hótól súlyos ágak, olyan érzése volt, mintha az erdő élt volna körülötte. A hó súlya alatt roskadozó ágak fel-felnyögtek a hideg érintésétől, mozgolódtak, összesúgtak a meg-megélénkülő szélben, amely a közeli, még nem tökéletesen befagyott patak kristályosan csilingelő csobogását is fülsiketítő robajjá változtatta időnként. A friss hó a léptei ritmusát követve finoman ropogott a súlya alatt, ahogy a térdét magasra