Nyárherceg [antikvár]

Mikor nyolcéves voltam, papai elvitt a parkba, hogy megnézzem a király halálát.Először csak felnőtteket láttam, élénk kék és zöld és piros, tollakkal és flitterekkel díszített, aranytól és ékkövektől csillogó ruhákban. Karneváli ruhák a karnevál napján, csak éppen a csípős kora reggeli levegő miatt sötétebb színű kabátokkal és kendőkkel takarva. Olyannak tűnt előttem a grandék tömege, mintha orixák találkozójába botlottam volna bele. Nem láthattam az arcukat, a kezüket azonban igen, ahogy összekulcsolták őket vagy épp a rózsafüzér szemeit olvasták. Néhányan virágot tartottak a kezükben, néhányan gyertyát. Karneváli jelmezbe öltöztek, de sokkal csendesebbek voltak, mint amire az előző évekből emlékeztem. A lábak és a törzsek ringtak és össze-összeütköztek, de senki sem táncolt. Néhány férfi sírt. Eletemben először láttam karnevált zene nélkül.Szorosan fogtam papai kezét. Nem nézett rám. Furcsa sóhaj futott végig a tömegen, ahogy a szél süvít el a sziklafal mellett a téli vihar közepette. Akkor egy nő hangja töltötte be a parkot, de túl fiatal, túl kicsi voltam ahhoz, hogy megértsem, mit is mond.-Nem látok semmit - rángattam papai kezét.Kisebb nehézségek árán - a körülöttünk állók előrenyomultak, annyira összepréselődve, hogy alig lehetett mozdulni - papai letérdelt mellém.-A világ már csak ilyen, June - mondta. - Tényleg nem látsz?Nem értettem, miért olyan szomorú az arca, nem értettem a tömegben fel-felhangzó zokogást, a rideg véglegességet a város hangszóróiból áradó női hangban. A karneválnak gyönyörűnek és szórakoztatónak kellett volna lennie. De tudtam, mivel papai sosem kérdezett érdektelen dolgokról, hogy meg kell fontolnom a vála-