Tetszhalál [antikvár]

1. fejezet Egyedül voltam a sötét alagútban. A távolban halvány fény derengett, én pedig ösztönösen tudtam, hogy arra kell lennie az egyetlen kivezető útnak. Körülöttem telegraffitizett falak. Tudatában voltam, hogy lehetetlen, de mégis mintha minden másodperccel egyre közelebb nyomultak volna hozzám. Egy férfi közeledett az alagút túlsó vége felől. Már messziről megismertem, pedig szokatlanul fiatalnak tetszett. Kezében valami nagy szerszámot tartott, de a félhomályban nem látszott, mi az. Barátságosan rám mosolygott, és határozott léptekkel tartott felém. Fabian volt az. Kiabálni akartam, elfutni, de földbe gyökerezett a lábam. Mikor közelebb ért, láttam, hogy a feje furcsán oldalra billen. Pontosan előttem állt meg. - Kitört a nyakam - magyarázta kedvesen, mintegy válaszul a ki nem mondott kérdésemre, és elmosolyodott. Aztán hirtelen elkomorult, szemét összehúzta, és magasra emelte a kezében tartott szerszámot. Ekkor fogtam fel, mi az: egy óriási, csillogó balta volt, amit egyenesen rám szegezett. A következő pillanatban Fabian arcán patakokban folyt a vér, amitől rettentően ijesztő lett. Aztán felordított, hangjától visszhangzott az alagút, a balta pedig megindult felém. Vadul dobogó szívvel ültem fel az ágyamban. A hálóingem teljesen átizzadt, fel kellett kelnem, hogy másikat húzzak. Már megint. Az ágyneműt is megtapogattam. A párna átnedvesedett, de a másik oldala még jó lesz. A lepedőt is kicsit nyirkosnak éreztem, de úgy 9