Tökéletes pár [antikvár]

Első fejezet Legelőször a csend tűnt fel. Ha Danny a közelben volt, mindig zajongott, énekelt vagy dúdolt, a laptopja billentyűzetén kopácsolt, vagy épp folyamatosan csörömpölt a kanala a kerámiacsészében, véleményem szerint messze túl hosz-szan ahhoz képest, hogy egyáltalán nem is tett bele cukrot - egyáltalán mit kevergetett? Mégis imádtam ezt a hangosko-dást, annak ellenére, hogy rendszeresen méltatlankodva az ellenkezőjét állítottam. Túlságosan hosszú ideig éltem egyedül, mielőtt Dannyvel összehozott volna a sors, és a folyamatos háttérzajra mindig eltöltött az az örömteli érzés, hogy tartozom valakihez. Hogy élek. Boldog vagyok. így hát aznap este, miután belöktem a bejárati ajtót és kihúztam a kulcsot a zárból, várva, hogy a szokásos barátságos üdvrivalgás fogadjon a nappali felől, vagy Danny másodperceken belül vigyorogva kandikáljon ki a konyhaajtó mögül, úgy vágott mellbe a csalódottság, mint egy jeges hullám. - Danny! Danny! Megjöttem. Hol vagy? Már kiáltozás közben is biztosan tudtam, hogy nincs otthon, mégis miután sorra felkapcsolgattam a lámpákat és ledobtam a táskámat az ajtó melletti asztalra, gyorsan körbejártam a házat. A lépéseim hangosan visszhangozva kopogtak a folyosó parkettáján. Ajtóról ajtóra járva egyre döbbenteb-ben vettem tudomásul, hogy mindegyik mögött üres és sötét szobát találok. Hol lehet Danny? Hiszen megígérte előző esti jóéjt-üzenetében, hogy vacsorával fog várni, amikor megérkezem. És az is ott állt benne fehéren-feketén, emlékeztem vissza miközben a konyha felé baktattam, hogy a hazatérésemet megünneplendő, vesz egy üveggel a kedvenc spanyol fr »1, { 1' .1.' I', I- ' ,.!¦• iV ' ¦!, i f