Új Pompeji [antikvár]

Pompeji, Krisztus előtt 79. Manius Calpurnius Barbatus mosoly nélkül pillantott a lányára, aki még mindig a házi oltár előtt térdepelt, s imádkozott, a szavaiból azonban mostanra már minden remény és értelem kilúgozódott. Most már ugyanazt ismételgette, s a hangok lassan teljesen elvesztették jelentésüket. Ámbár ki tudja, talán így is meghallgatják az istenek. De nem ma. Mert ma az istenek füle annyi sirámmal és megválaszolatlan fohásszal lesz tele, hogy a lány férjének sorsa valószínűleg fikarcnyit sem számít majd az égieknek. Ettől függetlenül továbbra is a lányát figyelte, s csak akkor fordította figyelmét a háztartása többi tagja felé, mikor elkapta Calpurnia fagyos pillantását. Egyetlen szabadosa, de még a rabszolgái sem hagyták magára, s ha mástól nem is, ettől egy hajszálnyit mégis jobban érezte magát. Mindannyiukat személyesen válogatta ki, s úgy tűnt, jól választott. Ezek az emberek mindvégig vele maradnak majd. Mi több, két rabszolga már neki is látott egy új falfestmény felvázolásának, annak ellenére, hogy biztosak lehettek benne, a művük már sohasem készül el. Csodálattal adózott nekik ezért. Talán mégis megérdemelnék a szabadságot. A mennyezetet tartó gerendák ismét panaszosan nyögtek föl, mire Barbatus fölpillantott. A hamu eleinte könnyű volt, akár a szállingózó hópihék, s nem egy gyereket látott, akik boldog visongással játszottak a lassan térdig érő, szürke tengerben. Még Calpurniát is magával ragadta a dolog. Talán azt gondolta, hogy ez jelzi a szűnni nem akaró rengések végét. Talán azt, hogy végre valami újdonság, amit feljegyezhet, s amiről később kedvére elmélkedhet. ÚJ POMPEJI 009