Utoljára látták [antikvár]

Előszó Valamikor olyan helyes arca volt. A szeme olyan színű volt, mint a tenger. Most üveges és élettelen, mint egy porcelánbabáé, ahogy bámul a sötétedő ég felé, üresen, semmit sem látva. A kőszobor kiesett a kezemből, és a teste felé pörgött, majd nekiütődött a combjának. A félelem teljesen elborított, pár percig még úgy álltam ott, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. A koponyáján lévő horpadásra bámultam és arra a vérpatakra, ami a fejéből zubogott ki, és sötétre festette körülötte a füvet. Majd mellé térdeltem, a térdem belesüppedt a nedves földbe. Figyeltem, hogy ne érjek hozzá. Tudtam, hogy nem hagyhatok nyomokat. Fürkészve néztem fel. Az épület több mint nyolcvan méterre feküdt, az ablakok homályosak voltak, némelyiknél a függöny széthúzva, másoknál a roló felhúzva. Vajon figyelt valaki? Máris úgy gondolkodom, mint egy bűnöző. Látott valaki a kert végében a gaz és a túlburjánzott fű között? Látta valaki, hogy megöltem a férjem?