Vámpírbosszú [antikvár]

OROSZ TÉL, A RÉGMÚLT IDŐKBEN Helvita-kastély, a vámpírok Hordájának bástyája - Miféle új megaláztatást hoz eme nap? - kérdezte Merész Ivana a fiát, Lothaire-t, ahogy az őrök a Stefanovics néven ismert vámpírhoz kísérték őket - aki a Vámpírhorda királya volt. És Lothaire apja. Habár csupán kilencéves volt, Lothaire tudta, hogy anyja hangszínébe némi nyughatatlanság vegyült. - És téged miért ébresztenek fel? - kérdezte az anyja tőle, mintha Lothaire meg tudná magyarázni apja szeszélyes döntéseit. A porkolábok pontban délben érkeztek meg, jóval Lothaire alvásideje után. - Nem tudom, anyám - mormolta Lothaire, miközben megigazította ruházatát. Csak néhány másodperce volt felöltözni. - Kezdek belefáradni abba, hogy így bánnak velünk. Egy napon túlfeszíti nálam a húrt és aztán bánhatja! Lothaire egyszer kihallgatta, ahogy az anyja panaszkodott nagybátyjának, Fjodor bácsinak a király „tirádáiról és enyelgései-ről, egyre bizarrabb viselkedéséről". Ivana suttogva azt is bevallotta, hogy „a fivéredre pazaroltam a szerelmemet, a birodalmában nem vagyok más, mint egy ringyó, akivel helytelenül bánnak, pedig én voltam Dákföld trónörököse." Fjodor próbálta vigasztalni Ivanát, de az asszony így szólt: - Tudtam, hogy csak annyi időm van vele, amíg a szíve utolsót nem dobban. Most már megkérdőjelezem, hogy van-e egyáltalán szíve. Ma az anyja jégkék szemében veszélyes fény lobogott. En ennél jobbra születtem. A válla köré vetett szőrme minden egyes lépésé- 11