Varázslóháború [antikvár]

A varázsló válla már szinte égett a fáradtságtól és a fájdalomtól. Alig bírta felemelni a bozótvágó kést, pedig a sűrű növényzet csak nem akart szétnyílni a csapásai alatt. Éles, gúnyos kacaj harsant a lombtakaró sűrűjében, és hisztérikus sikollyá vékonyodott. Emberek azon nyomban megdermedtek, és halálra váltan néztek körül. - Csak egy madár, semmi több - vetette oda a válla fölött a varázsló, és teljes szívéből remélte, hogy igazat szól. - Mégis mik vagytok ti? Tapasztalt varázslók, vagy ijedős fejőlányok? Vagy talán Akhlaur kincsei már nem is olyan vonzóak? Talán egy tehén tőgye alatt akarjátok leélni életetek hátralevő részét? Könnyedén elintézhetem - tette hozzá maró gúnnyal a hangjában. - Most pedig gyerünk tovább! - adta ki a parancsot, és nagyot suhintott a levegőbe, hogy nyomatékot adjon a szavainak.