Vérhold [antikvár]

Prológus - Oslo - felelte a férfi, és a szájához emelte a whiskyspoharat. - A hely, amit a legjobban szeretsz? - kérdezte Lucille. Mielőtt bólintott volna, a férfi maga elé bámult, mint akinek meg kell fontolnia a választ. A nő figyelte, ahogy iszik. Magas volt, még a bárpultnál ülve is Lucille folé tornyosult. Legalább tíz, de akár húsz évvel is fiatalabb lehetett a nőnél, aki hetvenkettő volt. Az alkoholisták korát nehéz megállapítani. Az arcát és a testét mintha fából faragták volna, vékony volt, és kemény. A bőre sápadtan világított, az orrát finom, kék erek hálózták be, véreres szemének írisze koptatott farmerre emlékeztetett. Nyilván vadul élt. Vadul ivott. Vadul zuhant. És talán vadul szeretett is, mert az elmúlt hónapban, amelynek során bekerült a Creatures törzsvendégei közé, Lucille többször észrevette, hogy a pillantásában fájdalom villan. Mindig egyedül ült a bárpultnál, mint egy kivert kutya. Bronco, a mübika mellett szokott görnyedezni, amelyet Ben, a bár tulajdonosa a később hatalmasat bukott Városi cowboy forgatásán nyúlt le, ahol kellékesként dolgozott. A bika arra emlékeztette a betérőket, hogy Los Angeles nem filmsikerekre épült, hanem egy anyagi és személyes kudarcokból álló szemétdombra. Az elkészült filmek több mint nyolcvan százaléka fiaskónak bizonyult, és csak veszteséget termelt, az USA-ban itt élt a legtöbb hajléktalan, és mindezt olyan népsűrűség tetézte, amihez hasonlót talán csak Mumbaiban találni. A forgalom fojtogatta a várost, bár fennállt annak a lehetősége, hogy az utcai bűnözés, az erőszak és a drogok előbb végeznek vele. De a nap sütött. Igen, az az átkozott kaliforniai fogorvosi lámpa soha nem hunyt ki, sütött könyörtelenül, és a fényében a hamis város minden ócskasága gyémántként ragyogott. Pedig a valóság teljesen más volt. Ezt Lucille nagyon jól tudta, hiszen valaha színpadon állt. Meg a színpad mögött is.