Vikingek végnapjai 2. [antikvár]

Előhang nyugat-norvégia, stenviktől keletre kr. u. 996. október Ulfar csak ment, és a világ megváltozott körülötte. A színek minden lépéssel zöldből sárgába, sárgából vörösbe, vörösből barnába mentek át. Haldoklott körülötte a természet. Minden reggel nézte, ahogy ugyanaz a sápadt Nap felemelkedik a szürkülő fák fölé. Vacogva ébredt és átnedvesedve aludt el. Megugrott, akárhányszor csak ág reccsent vagy felrepült egy madár. Minden árnyék azzal fenyegetett, hogy Olav király embereit rejti, akik kivont karddal fognak rárontani. A bordái még mindig fájtak az eséstől, de másképp nem juthatott ki Stenvikből. A fal tövénél heverő holttestek között rejtőztek el sötétedésig, aztán csendben elosontak kelet felé, el a keresztre feszített Sigmar véres maradványai mellett, be a stenviki erdőbe, át a többtucatnyi lemészárolt törvényenkívüli hullái között, amelyeket Olav király serege hagyott maga után, mindenkit megölve, aki az útjába került. Audun mellette lépdelt, és csak nagy ritkán szólalt meg. A szőke kovács hihetetlenül gyorsan visszanyerte az erejét a falon vívott küzdelem után, amire már csak az ingén elöl és hátul tátongó lyukak emlékeztették, ahol Harald kardja átdöfte. Audun meghalt azon a falon, és ezt mindketten tudták. Mégis ott volt, ott lépdelt szobormerev arccal Ulfar mellett, az övéről lelógó kalapáccsal. Egyikük sem beszélt a boszorkányról a