Balhit ​balhét terem [antikvár]

A szerző által dedikált példány. Hátsó borítóján tollas bejegyzéssel.
Magyar ​embernek aligha kell elmagyarázni, mi az a balhé. Balhéban születünk, abban élünk, abban halunk meg, amióta csak fölkerekedtünk az uráli őshazából. Semmit sem tudunk egyszerűen, könnyedén csinálni. Mindig megkísértjük, hátha lehet nehezen is? Kalandozunk, trükközünk, lebőgünk, mellünket verjük – és kezdjük elölről. Most például egy csődbe ment rendszerből azt is ripityára zúzzuk, ami még működött belőle. Nagy dérrel-dúrral úgy építünk valami mást, hogy olyasmivel kezdjük, aminek másutt már rég a kiküszöbölésén fáradoznak. S azután, ha már mindenkinek kellőképp elment a kedve az egésztől, talán, esetleg, felemás módon sort kerítünk arra is, amiért az egész balhéba belevágtunk. Hogy könyvem címében a balhit micsoda, azt már inkább tisztáznom kell. Hamis meggyőződés, tévhit, mondja a szótár. De az én olvasatomban (figyelem: ez az önbírálat helye) az is beleértendő, hogy balról jövő tévhit. Tudniillik annak, aki úgyis baloldalt állt, könnyebb azzal viaskodni ami jobb felől fenyeget. Érzelmileg nem érinti például, ha ellenfelén olyan a lepel, hogy ajánlatos lerántani róla. No, de a saját hülyeségünk? Amiért évtizedeken át megszenvedtünk? Amit úgy küzdöttünk ki magunknak? Ha valamihez, hát ahhoz kell kurázsi, hogy ennek is nekimenjünk. Hogy ez sikerült-e nekem„ nem tudom. Biztosan csak annyit mondhatok (ez a kötet tanúsítja): én megpróbáltam. A szerzőnek, az időközben megszűnt Köztársaság munkatársa, regények és verseskönyvek után ez a tizenötödik kötete. Szatírikus írásaiért 1990-ben megkapta – az Írószövetségből azóta kitiltott – Gábor Andor – díjat.