Pázmány Péter művei [antikvár]

Lapjai / lapélei foltosak
"Pázmány... rendelkezésére minden oldalú tudás, a világ és emberi szív mély ismerete, gazdag képzelem s erős logika áll. Pázmány főképp beszédei és Kalaúz-a által, a magyar nyelvnek nem várt, előre nem látott kiképzést adott. Ő az irodalomban addig uralkodott dunántúli nyelvjárás felett a tiszait érvényesítette; a nyelvvel grammatikai szabadossággal élt, azt új kifejezések s a nép szájából vett szebbnél szebb és jelentős szólásformák- és közmondásokkal gazdagította, irányának pedig oly teljességet, kerekdedséget és bőség mellett is oly hathatóságot kölcsönzött, hogy méltán egy új aera szerzőjének tekintetik, ki a régibb kort befejezte, s újat kezdett meg, miáltal az értőktől »a magyar bíboros Cicero« dísznevet vívta ki magának. Ő a mai könyvnyelv teremtője; kevesen tudják ezt őutána mind máig annyi eredetiséggel és egyszersmind új színnel kezelni." (Toldy Ferenc) "Az ellenreformáció legnagyobb alakja ő, s ez az ellenreformáció halála után már néhány évtizeddel tűzzel, vassal, börtönnel, vesztőhellyel érvényesíti akaratát. Pázmány idejében azonban erről még szó sincs. Nem a brutális erőszak, hanem a belső reform, a papnevelés, a prédikáció, a hitvita eszközeivel harcol és ér el nagy sikert. Egymás után alapítja az iskolákat, papnevelő intézeteket, s végül legnagyobb művét, a nagyszombati egyetemet." (Klaniczay Tibor) "Maga vallja, hogy »felmelegített tintával« ír. Tollán forrón tinta csordogál, kalamárisában pedig tűz van, égi szikra, de a poklok kénköves lángja is. Füstölgő állapotban kotorja ki szavait, melyeken még érzik egy barbár élet nyersesége, s minden tő és gyök messze-messze időről regél. Ő a magyar próza atyja és törvényhozója, öntudatos stílművész, aki már a 17. század elején becsüli a művészi gondot, inti a prédikátorokat, nehogy rögtönözzenek. Mindig leírja szentbeszédeit, gyalulgatja mondatait. Elődje nincs, senki... Pázmány Péter az első, aki egy ember lüktető gondolatait ágyazza a magyar prózába. Milyen személyes és személyeskedő, milyen egyéni minden ízében. Idegen száján szinte meggyulladnak az igék. A reneszánsz fölszabadult egyéniségét érezzük, aki nem szégyenli különvalóságát. Azon a nyelven, amelyen még csak enni és inni lehetett, kérni és meghányni-vetni a családi élet történéseit, a földművelés kezdetleges műveleteit, egyszerre leheletnyi gondolatárnyalatot bűvöl elő, váratlanul hangot ad a harag, szeszély, önkívület és részvét minden rezzenésének. Nincs többé lehetetlen ezen a nyelven. Még csak néhány húrja van, de azért úgy játszik rajta, mint hangszeren. Csodát művel." (Kosztolányi Dezső)