Utóirat [antikvár]

UTÓIRAT 5 Előszó A Veszprémi Akadémiai Bizottság Hematológiai Szekciójának egyik ülésén ismertem meg István Lajos Professzor Urat. Azonnal megértettem, miért szeretik annyian: kiemelkedő intellektusa, személyes kisugárzása, segítőkészsége, humora engem is lenyűgözött. Ezt követően többször is találkoztunk. Gyakran mesélt történeteket, melyeket saját életéből merített. Kedves humorral előadott anekdotái nemcsak szórakoztatóak voltak, hanem a magyar történelem illetve a magyar hematológia történetének olyan részletei elevenedtek meg bennük, melyeket írásban is érdemes megörökíteni. Ezért kértem meg 2006 tavaszán, hogy írja meg és adja ki visszaemlékezéseit, melyhez a Schering Kft. - azóta Bayer Schering Pharma - segítséget nyújt. Akkor ezt szerényen visszautasította. 2007 nyarán azonban felhívott, hogy átgondolta a dolgot és mégis szívesen megírná. Tudnánk-e támogatni? Természetesen! Hiszen ez a magyar hematológia ügyét is szolgálja. így született meg ez a könyv, melyet remélem, ugyanúgy szeretnek majd az olvasók, mint ahogyan annak idején én szerettem hallgatni István Professzor Űr történeteit. Dr. Horváth Győző Bayer Hungária Kft., Bayer Schering Pharma UTÓIRAT I 7 Tisztelt Olvasó! ön egy emlékkönyvet tart a kezében. Visszaemlékezést, ami nem más, mint egy hihetetlenül gazdag, tartalmas, emberi és szakmai értelemben is páratlannak mondható életút rövid, de hiteles összefoglalója. Kiegészítve azon személyek vallomásaival, akik sokat köszönhetnek István Lajos professzornak. Talán nem érdemtelen, ha e sorok írója röviden felvillantja a Tisztelt Olvasó előtt a saját vallomását arról, miként született meg ez a könyv arról az emberről, aki kivívott magának akkora nemzetközi rangot és szakmai elismerést, hogy bárhol a világon tárt karokkal várták volna. A bögötei jómódú birtokos kőkemény erkölcsi értékekkel útra indított fia olyan volt, mint a középkori céheslegény. Vándorolt, hogy lásson és tanuljon, de mesterleveleivel mindig visszatért a szűkebb hazába, mert használni itt akart. Nem önmagának akart soha gyűjteni, hanem amit gyűjtött, itt akarta önzetlenül szétosztani. Hatvan éven át gyógyított abban a szombathelyi Markusovszky Kórházban, amelynek a párttitkára 1949-ben az arcába vágta: „Menjen a francba, maga osztályidegen!" Személyesen 1991-ben találkoztam vele először. Szombathelyi lévén, már gyerekkoromban sokat hallottam róla, de tanulmányaim, majd az élet máshová szólított. Aztán amikor 1991-ben rövid másfél évre visszajöttem Szombathelyre, s elkezdtem egy közéleti talk-show-t a helyi televízióban, felhívott, amikor Pozsgay Imre volt a vendégem. Kérte, hogy vele együtt menjek el hozzá vacsorázni. Nagyon sokáig beszélgettünk. Én ott tudtam meg, hogy a Népfront révén milyen szálak fűzték őket össze. Ezt az első személyes találkozást aztán megint sok év szünet követte. Amikor 32 év után végleg hazajöttem, ismét felhívott. Megkért, hogy menjek el a Vas Megyéért Egyesület -amelynek első és azóta is örökös elnöke - közgyűlésére, ahol a legnagyobb meglepetésemre megválasztottak az Egyesület titkárának. Ettől az időponttól sokat voltunk együtt. S bár már volt egy történész-akadémikus szellemi atyám, az első tartalmas beszélgetések után éreztem, hogy kaptam a sorstól még egyet. A vele folytatott hosszú beszélgetések ér-