A bátorság könyve [antikvár]

Zas Lórántot úgy képzelem el, hogy amikor verset ír, sakktábla mellett ül. Ellenfél nélkül. Magával, vagyis inkább magában játszik. Öt érzékével nem az előtte elterülő csatatérre, hanem a körülötte nyüzsgő világra tapad. Mint a jó gépíró vagy a született zongorista, ismeri a klaviatúrát, ujja, tolla szinte önműködően dolgozik. Absztrahál, elvonatkoztat. S amikor sikerül egy-egy jelenséget, mozzanatot kiszűrnie az életből, számmá, képletté egyszerűsítenie, akkor lép egyet. Minél világosabb, mennél magától értetődőbb a húzás, annál eredményesebb a játék. Hiszen a sakk is matematika, elvonatkoztatás. Hiába van a figuráknak kézzelfogható, szemmel látható idomuk, hiába lófej és bástyafok, királyi termet és paraszti sutaság, akár óvatosan lépkednek, akár nyargalásznak vagy csatasorba merednek, ezek csak szimbólumok, jelképei az örök és változatlan törvényeknek. A varázs akkor kezdődik, amikor ez a látszólag hideg és fölényes játék a szavak súrlódó közegébe ér, mint amikor a holdrakéta visszazuhan a légkör eleven rétegébe.