A döglött kandúr bizakodása [antikvár]

Az itt következő versek szerzőjével jó ha tízszer találkoztam az elmúlt ötvenöt étéen. Nehezen állíthatnám, hogy életének, tevékenységének beható ismerője lennék. Versekről sosem esett szó köztünk, egyrészt fogalmam sem volt, hogy ilyesmivel is foglalkozik, másrészt magam nem vagyok versértő, legfeljebb vers olvasó. Sándűr András az elmúlt több, mint negyvenhat évben Svájcban élt, magam pedig ugyebár Ezzel körülbelül el is mondtam, mi minden indokolja, hogy versgyűjteményéhez éppen én írjak előszót. A gimnáziumi első osztályban, - én még nyolc gimnáziumot jártam, -méreteimre való tekintettel, azonnal az első padba ültettek. Szomszédom egy hozzám hasonló óriás volt. Talán még egy parányit kisebb is volt nálam. Rövid, göndör haja alatt feltűnően élénk szempár csillogott, amiígy halkszavú, nyugodt fiú volt. Hamar összebarátkoztunk. Nemsokára napnál is világosabb lett, hogy szorgalmasabb és érdeklődőbb mint én, akit a focin kívül nem sok minden kötött le. Ennek megfelelően jobb tanuló lett nálam. Az a tanév, az 1944-es, ugyancsak rövidre sikerült és az így megnyert időt mi is háborúra, éhezésre, szenvedésre és életveszélyre fordíthattuk. Padtársammal elvesztettük egymást, igaz amúgy sem lett volna mód a fentieknél szórakoztatóbb együttlétekre. 1945 áprilisában, amikor - emlékezetem szerint, - megindult a tanítás, természetesnek vettük, hogy mindketten ott ülünk az első padban egymás mellett. Pedig korántsem volt ez annyira természetes. Az elmúltakról mégsem esett szó, ám haverságunkból barátság lett. Igazi, hamisítatlan kamasz barátság. Együtt lógtunk, ahogy ezt akkoriban mond- 5