A fehérbot árnyékában [antikvár]

Takácsné Csente Juliánna Tatabányán élő, kétkötetes novellista. (Visszatekintés - 1996. és a Pásztortűz - 1997.) Mindkét kötete hiteles, hagyományőrző, kedves, irodalmi értékű, a magyar falu és tanyavilág életét ábrázolja. Az Alföld szülötte, a Bihar megyei Komádi volt bölcsője és itt élte nehéz gyermekkorát is. Kétszeresen nehéz volt a gyermekkor, hiszen a szegénység mellett viselnie kellett a látássérültek bizonyos fokú kirekesztettségét is. Mégis, írásaiban izzón süt át a szülőföld szeretete, visszavágyódása. A hagyományőrző novelláskötetei után új arcát mutatja most a szerző. Tehetsége, kitartása adja azt a pluszt, ami lehetővé tette, hogy élete alkonyán is tudott prózából lírára váltani és így egy teljes életet élő ember tárulkozik elénk, gyöngéd és tiszta érzelmekkel megfestett verseivel. A falusi kisgyermek élményei, a nagyanya és szülőföld, az egyszerű emberek tisztelete és szeretete, ennek lírai megfogalmazása a költészet rangjára emelte Őt. Verseiben gyengéd szeretettel figyel a világra, belelopja azt a szelídséget, "pásztortüzet" ami novelláit is jellemzi. Verseiben nincs hivalkodás, álkorszerűség, de van érthető, szívmelengető líra. Saját személyisége szűrőjén keresztül szemléli úgy a gyermeki, mint a felnőtt világot. A kötet méltatása során nem hallgatható el az a hátrányos helyzet, amit erős látássérült volta jelent számára: - "Koppan fehér botom!" A mindennapok küzdelmeivel való megbirkózáshoz erőt is, menedéket is az írás ad és jelent számára. Sokoldalú, mint a líra és a próza elismert tolmácsolóját országszerte számon tartják. A szó nemes értelmében gazdag ember, hisz alkotó tolmácsolója is a magyar irodalomnak. Betegségével egyedül élő, magányát felvállaló olyan ember, akinek tollát nemcsak a bizonyítási vágy, hanem az emberek iránti ragaszkodás, a természet szeretete és a jó szóra várás vezette. Lírája is igazolja Őt, hogy a "vakok nem világtalanok!"