A gépmadár dala [antikvár]

Ember vagyok, aljas és kegyetlen, egy csomó ideg, vér és semmi más, s hogy verset irok: nem vagyok költő, csupáncsak egyszerű krónikás. Nem irok a szerelemről, mert az év rohan s a nap olyan iszonyúan kurta, annyi más szomorúság van itt és a szerelem annyira divatját múlta. Fotografálok rövidlátó szememmel, s ha fáj valami, papírra lököm, nem nyavalygok, mégis szép az élet. Nem tűnődöm örökös-örökön. Táncosnők lábáról irok, meg arról, hogy az uccán szedik a köveket, nem akarok tanítani senkit és megjátszani egy nagyon bölcs öreget. Csak élek, éldegélek csendesen minden érdekel, mi szép, mi új, szaladgálok kis pénzek után, mert lakást nem ad ingyen a háziúr. Költő! ki a Petőfi-Társaságban ülsz és szépen vidáman zeng nyűtt dalod, hidd el a dal azért szól vidáman, mert van egy jól dotált hivatalod.