A kozmikus gavallér [antikvár]

Túl ötvenedik életévemen már-már derűs közönnyel hallgatom az újra és újra fölhangzó tudmányos siratóéneket, hogy meg vannak számlálva a költészet napjai. Végeznek vele a szabad vers, a laza erkölcsök meg a telekommunikáció. Hát persze, bólintok, és írok tovább. Verset, prózát, ahogy jön. Van valamennyi borászati tapasztalatom - már úgy érte, az eszmeszüret környékéről -, tudom tehát: az ilyen buborékos jövendöléseknek időre van szükségük ahhoz, hogy kiforrják magukat és megmutassák lényegüket, a tüzesen aranyló, színtiszta butaságot. Vége a költészetnek? De még mennyire. Vége a szerelemnek is. Száz éve még azt mondták: - Kisztihand. Vilma kisasszony, de gyönyörű kegyed! ma meg azt modnják: - jó vagy nálam! Oda a jjó modor, nincsenek szabályok, vége a világnak, kihal az emberiség. Aha, bólintok erre is, mert nagyon lefoglal a munkám. Az öreg gavallért figyelem, aki a bálterem sarkában álldogál.Jól szabott ruhát hord, a gomblyukában szegfű helyett egy rím. Most éppen meghajtja magát, és azt kérdezi bársonyos hangon: - Szabad egy fordulóra kisasszony? A bálterem teteje persze a csillagos ég, a kisassszony a csábos végtelen, és az egy forduló, mit szépítsük a mi nyomorult kis, véges semmiresem-elég életünk. Korszakos éleslátásra vall e jelenetben a legfontosabbnak a gomblyukat tekinteni. Azon mérni a világot, hogy mi van a gomblyukba tűzve. Főképp akkor, ha egyáltalán nincs is zakónk. Ha, mondjuk, egy föliratos trikó van rajtunk, vagy valami állatbőr, mint ősünkön, az első költőn, aki kijött a barlangjából, fölnézett az éjszakai mennyboltra, és azt mondta: úú-úúú-úúúúú, amit a mi fogalmi nyelvünkre műfordítva valahogy úgy mondhatnánk, hogy mik ezek a fényes izék itt, és ki vagyok én? Az emberiség - a kíváncsisága. Amíg él, kérdez. Amíg kérdez, él. Merem remélni, hogynem fogytunk ki még a kérdéseinkből.