A lágytojás bánata [antikvár]

Ismerem Postásy Csabát, mint fizikust, vendéglőst és költőt, aki a lakmározást, a jó italt és a testi szerelmet szeretve vallja, hogy „Valaki megszületett, aki örökké élni fog / Az élet és halál fergeteges nászából / Távol, valahol egy cseppnyi jászolból / Felsír egy fénysugár". Mert a fizika időtlenségének tartalmaiba Nála befér egy hulló falevéllel önmagát fojtó őszi erdő, az elragadtatás és a csalódás is, ha „Langyos csókodtól hólyagos a szám" - fogalmazza „pépes reggelekbe dermedt" ébredéseit Én nem vagyok hivatott kritikusa, mert kibillent szikár szigorúságomból „A pohár fenekén egy maroknyi ész / Végítélete" is. Elfordulok a naturszextől, de nem elvben. Többre tartom magát a testi szerelmet, hogy rigorózus bírálója legyek. Volt költő, aki már rothadó almát választotta ihletőjének. P. Csaba lelke rajta, hogy bomladozó asszonyiságból fakad-e esztétikum. Van-e kulináris költészet? De mennyire, hogy megindíthatja bennünk az életnedveket akár csak egy „zsemlemorzsakeringő" - Egy borba esett hatalmas sózott hering. Felkelti érdeklődésemet a „Vak fasirt dala", avagy a vers „Az utolsó sörről". P. Csaba néha a szarva között is eltalálja a dolgok tőgyét, ha beleborzongunk a verscímbeli „Introverbális mulandóság"-ba.