A mi nótánk [antikvár]

Igaz, hogy az élet nagy állomásaira az apával szokott elindulni a fiú. Első nagy lépését - az iskola küszöbén át - szintén vele együtt teszi meg; s ki tudná felsorolni az élet annyi sok másféle viszonylatát, ahol mindég együtt látjuk a fiút és az apát, az útnak indulót s a leghívebb, mondhatnám a leghívatottabb vezetőt.Mégis mikor az Aurora-Kör engem, a költőcsemete édesapját, kért föl, hogy ehhez a versgyűjteményhez előszót írjak, első pillanatra különösnek tetszett előttem ez a kérés. Őszintébben szólva, attól tartottam inkább, hogy mások fogják különösnek, talán egészen szokatlannak találni azt, hogy az apa vezesse a közönség elé az ő poétának tanuló fiát. Viszont ha a fentebb elmondottakra gondoltam, szinte természetesnek vettem ezt a kérést. S mikor így megegyezésre jutottam önmagammal, érzésvilágomat az a gondolat vezette, amit így érzékeltetnék talán legjobban: az apa járni tanítja a fiát. Mert bizony nevezetes lépésre készül az, aki első kötetét küldi piacra. S nekem, kit az élet rögös útján annyiszor fölsebzett a kő, megvérzett a tövis, nekem, az öregebb írónak ehhez az előszóhoz talán jogom is van.Különben pedig régi szokás, hogy fiatal költők első verskötetük elé öregebb írótól csiklandoznak ki előszót. Izléstelenség lenne természetesen ebben az esetben, ha én - mint ezt az előszóírók tenni szokták - dícsérő szókkal vezetném be ezt a kötetet. Habár szerető apa, de elsősorban szigorú kritikus vagyok. S nem tudnám eléggé elítélni azt az apát, ki csak azért vállalja az előszót a fia kötetéhez, hogy azt elvakultságában még jobban megdícsérhesse.