A tűz [antikvár]

Több neves gondolkodó elmondta már, hogy az igazi hit az Istennel való bensőséges és odaadó viszony, amely sokban hasonlít a szerelemhez. Az ember elfogadja Isten közeledését és szeretetét, és „szerelmes lesz belé" (Kierkegaard). Mint ahogy nem észérvek alapján dönt élete párjáról, úgy Istent sem ésszerű megfontolás alapján szemeli ki magának, hanem megszereti és elfogadja a kinyilatkoztatását. Ez a harmadik verskötete Szűcs Évának, és akik most veszik kézbe, könnyen lehet, hogy már ismerik előzményeit, Az idők végén, illetve az Aranyutca című köteteket. Ha nem, akkor is hallhattak róla, hogy költőnőnk egy fontos vonatkozásban különbözik a legtöbb pályatársától. Abban mégpedig, hogy Istenhez való mély ragaszkodása ihleti számos versét. Akkor is gyakran így van ez, ha a havazásról ír, a késlekedő tavaszról, anyai gondjairól, apja haláláról, tüzekről és vizekről, a világ gonoszságáról - majdnem mindig Hozzá szól, Őt látja, Tőle kér vigaszt vagy tanácsot, és főként az Iránta való, fenntartás nélküli ragaszkodásról vall. Szüntelenül foglalkoztatja az ige, az Édenkertben történtek kozmikus kihatású eseményként jelennek meg verseiben újra és újra. Nevéhez illően viaskodik a bűnbeeséssel, máshol viszont más bibliai nőalakok, Abigail meg Mária Magdolna személyét ölti magára, az ő ajkuk által beszél, egy helyütt meg éppenséggel József „önportréját" állítja elénk. Jó néhány versében eddig is így szólította meg égi Urát a bizalmasság különböző árnyalataival: