A végtelen felé [antikvár]

Verset versek elé Egy pohár borral ülök a félhomályban Persze nem azért, mert azt remélem, hogy - Márai szavaival élve -bölcs leszek, mint a bor, melyet ittam. Csupán elmerengek. Az emlékek pillanatról pillanatra buknak fel, s alá elmémben - főként gyermekkorom képei. Eszembe jut a dalosi szőlőszüret, mely még az iskola alól is kibúvót jelentő szőlőszedésből és puttonyozásból önfeledt gyermekjátékká változott; a sportcsarnokban töltött hideg téli esték, melyeket csak a gólok adta öröm melegített; a Balatonon töltött nyári szünidő, melynek szabadságérzete a mai napig mámoros állapotban tart s Te, nagyapám, aki mindezeknek részese voltál. Emlékszem, lúdtalpas, törékeny lelkű gyerkőcként álltam előtted, s szigorral neveltél. Mára egészen pontosan körvonalazódott bennem, hogy mi is történt: Te a kovács voltál és én voltam a fém. Finoman formáltál, gondosan alakítottál. Megváltoztunk mindketten. Mondhatnánk úgy is : helyet cserélünk. Ahogy lassan felnőtté válok, Te úgy leszel újra gyermekké. Egy olyan érzékeny lelkű kölyökké, akinek a múltja jelenti az egyetlen kapaszkodót, aki nehezen találja már a helyét, s akinek a haza, a szülőföld többet jelent puszta lakóhelynél