Álomfény [antikvár]

"A vak világnak beszélek; /De a hitem az /Mégis megmaradt, / A ködbe burkolt / Észnek / Üzenek hadat." - írta bemutatkozásként egy antológiában Juhász Sándor, e kötet szerzője. Akinek küldetése van, felhatalmazása arra, hogy a versekre "süket fül világunkban", az érték- és észveszejtő rohanásban is figyelmeztessen: ha pusztul is a természet, azért még mindig gyönyörűséges az elfáradt éjre lassan rátelepedő hajnal, a lágy mosollyal érkező tavasz, vagy az esti égen ragyogó fényszőnyeg. Miként az ernyedt falevél is érdemes a rácsodálkozásra, amint fodrozódik széle a fülledt melegtől, nem szólva a tekintetet vonzó imádott nő csodálatos görbületeiről. Juhász Sándor nem hangoskodó, nem harsány költő. Némelykor lázad, de tüstént megnyugvást keres. Álmodozik, miközben ámulatba ejti őt egy tétova madársereg, a tárogató síró hangja, a fák tetején motozó csend, máskor pedig a békésen legelő nyájról, a szikrát szóró holdvilágról és a csipkébe öltözött, zúzmarás tájról költészkedik. Követel és engedékeny, szívesen cipelné vad lelkek terheit, ha engednék a tévelygők, így viszont csak a békességre vágyhat, s az idő rabsága, a végső megsemmisülés ellenszereként ajánlhatja: "fogjuk meg egymás kezét". Másutt a nemzetért aggódik, nyugtalanítja őt a vakságban élő, jóllakott emberek sokasága, akikből árad a sötétség, nem véletlen a kérdése: "Kihez szóljak? / Balgáknak én nem beszélek, / Nem értik meg nyelvemet...?"