Andalgj hát, citerám! [antikvár]

LUKÁTS ISTVÁN HAZATÉR (A regionális klasszicizmus példája) Lukáts István (1796-1841) erdélyi költő művei olvasót keresnek. Nem is a néma olvasásban, hanem hangzásban élnek igazán; többségük abból a felismerésből nyert formát, hogy a magyar nyelv változataiban létezik; a tájnyelvi változatok (hangzásuk, szókincsük-szófűzésük által) és az egyéni, művészi változatok (szóalaktani, poétikai leleményeik okán) egyaránt értékesek. A kíváncsi és újdonságra fogékony, türelmes olvasókat keresik e versek csaknem kétszáz esztendő óta Székelyudvarhelytől, Bodostól, Bibarcfalvától Kolozsvárig, Temesvártól Budapestig, hogy csak néhány helyre utaljunk a kötet egykori kalandozásaiból. A székelyföldi, baróti székhelyű Tor to ma könyvkiadó, amely most közreadásukat vállalta, alig pár kilométerre van Bodostól, attól a helytől, ahol e versek szerzője papi hivatását gyakorolta 1824 decemberétől kezdve, és amelynek temetőjében - 1841 óta - porai nyugszanak. Nem csoda, ha e költő művét nem ismeri a mai verskedvelő: Lukáts István és elszórtan, folyóiratokban megjelent költeményei, szerzőjüknek a zajos nyilvánosságot kerülő élete eseményei feledésbe merültek. Szólj szelíden, halkan, álmodozva - valami ilyesmit jelent az „Andalgj hát citerám" kijelentés, amelyet a poéta egyik verséből választottunk e kötet címévé. Az amfioni mondat a könyv egészére érvényes; elégikus beszédmód jellemzi e művek jelentős részét; a verselő krónikás, értelmező és lélekhez szóló szerepet alakít ki magának, olvasmányokat, életeseményeket, képzelt történéseket rendel versformákhoz és rendez három lendületes egységbe. Amikor aztán a sorozat végéhez érkezik, érzékeny búcsút vesz az érezhetően hosszasan és gonddal alakított, a feledés vagy a befogadás útjára indított verseskönyvtől: szellemi gyermekétől.