Aphrodité, távolodóban [antikvár]

Részlet a könyvből:Megsokasodtak a hattyú-motívumok Pozsgai Györgyi lírájában, e korántsem csendes vizű világban. Hullámokon hánykolódó holdas képekből, árnyakból, visszfényekből igyekszik egybesorjáztatni zömmel rövidebb opusait, pársorosait, haikuit, vallomástöredékeit, szinte csak jeleket láttatva magáról: versekbe menti, ami még menthető. Ha énekelnek is, hattyúdalukat éneklik mostanában a mitológiák, nem véletlen hát az Aphrodité, távolodóban kötetcím sem. Antik fények, úti fények, lélekfények villannak fel a poétessza soraiban: együtt ring ókori és mai, ünnepi és köznapi, távlatos és magába zárt. Nyílni és csukódni, zárulni és tárulni - ez a sajátsága ennek a kötetnek. Meg valamiféle időző lebegés... Az az átmenet, mikor a rózsaág rőzseágba hajlik-sötétül, a májusoló örömök novemberi füstölgő fényekké" hamvadnak, s elfelhősül a szem: gőzölgő tavon hattyú hintázó árnya". Több mint jelzésszerű az is, hogy megszaporodnak a víz- és halmotívumok, mintha a korábbi égi-földi bizonyosságot az áramlás váltaná, mely olykor-olykor már sodrássá erősödik, és fekete-fehér lebbenések"-ké mossa össze a finom ívű rajzolatokat. S van ennek a költészetnek egy ellenáramlata is: a fősodrással szemben mélyvízi ár munkál. A már-már láthatatlant hordozza - felerősítő és felélesíti az árnyalatokat, s tömörít is egyben: az idő is "harangkongásnyi pillanatok"-ká sűrül, melybe belefér szerelem, kiábrándulás, vágyakozás, hit, bizonyosság, kétely, távlat és kilátástalanság.