Az elmerült Duna [antikvár]

Valaha régen olvastam egy afrikai mesét egy tündökletes városról, amely nagy jólétben és dicsőségben élte fénykorát, mígnem valamelyik daliás fia egy szép napon lantfélét eszkábált össze. Aztán az a kezdeti lant egyszerre megszólalt. És attól fogva hanyatlani kezdett a város, végül már csak a lant szólt a romjai közül. Miért is jutott ez a régen olvasott mese az eszembe, miközben Tornay Mari verseivel ismerkedtem? Hiszen Szentendre ma is viruló város, hálistennek, sőt azt hiszem, virulóbb, mint valaha. De mi, öregek, a hajdani város szerelmesei, tudjuk, hogy annak a régi városnak, amibe valamikor beleszerettünk, a természet és a városok rendje szerint, betelőben a végzete. Az a régi város köztudomásúan „a festők városa" volt. És a sokszínű, kusza ágazatú szentendrei festészet vastag, nedvdús törzse ma is új, izgalmas ágakat hajt. Furcsa jelenség azonban, hogy költészet sohasem virágzott a partjain, a dombjain, a boltívei, becses templomai között. Pedig ez a várostáj költőileg ugyanolyan vonzó és izgalmas, mint festőileg. Tornay Mari egész lényével, indíttatásával, érdeklődésével és érdekeltségével szentendrei költő. De nem a kirándulóknak, turistáknak, idegeneknek szánt szentendrei látványok és látványosságok költője. Azokról csak a keserű szatíra hangján tud szólni, mint például „a júniusi Szentendrédben, „a vásári csalogatóbban, a „szezonvég barokkban" fintorában. Az ő évszaka nem a nyár, hanem az enyészet ősze, a romlás tele, a város végzete. Lírájának legvonzóbb vonása, hogy itt egy friss, fiatal szem tekint szembe az enyészettel, a pusztulással. Mint például legerőteljesebb versében, a kötetcímadó, kétségbeesetten bátor darabjában, „az elmerült Duná"-ban. Ebből a kötetből sokfelé nyílik út. Az útra bocsátó öreg költő nem tehet többet, csak azt kívánhatja, hogy az induló költőnek legyen ideje és ereje mindet végigjárni. És fontosabbat se, csak hogy bejelentse: Szentendrének költője született.