Az emberszabású emberiségért [antikvár]

Mikor először hallottam Fazekas Imre Pált saját verset mondani, meghökkentem. Nem szavak, parazsak tüzesedtek elő a szájából, fölforrósodott körülötte a levegő. Igen, ő rendkívül szenvedélyes ember, túlcsorduló lélek, s éppen ezért anyanyelve a vers. Úgy tartozik hozzá a költemény, mint a légzés s mint a szívdobogás. A poézis nem pusztán kifejezőeszköz, hanem létforma számára. Ezért van az, hogy az ötvenes évek óta írja, csiszolgatja, rendezgeti verseit ámulatra méltó precizitással és fogyhatatlan buzgalommal. Úgy érzi, alkotásainak legjavával ki kell lépnie a nagy nyilvánosság elé, akként ami. Vállalva és mindenkinek megmutatva valódi önmagát, a versekben kiteljesedő életet és igazságot, a megszenvedett gyönyörűségeket s a megszelídített brutalitásokat. Fazekas Imre Pál tudja, hogy aki azonosul a költészettel, az meghitt, bensőséges viszonyba kerül a világgal és önmagával, az emberi arcot ad a lét minden jelenségének, az önfeledten tapasztalja meg az emberi lélek erejét, szépségét és szabadságát; az egyszerre veszi birtokba az álmot és a valóságot, s álomvalóságként, a szubjektivitás és az objektivitás egységeként, tényként és csodaként éli az életet. Ezt az élményt kapja ajándékba Fazekas Imre Pál minden olvasója. Kiváltképpen az az olvasó, aki érti és értékeli a szerző gondolkodásának mélységét, nyelvhasználatának árnyaltságát, poétikai tudásának színvonalát. Ihletettségének hitelességét.