Az Újhold-kör költészete [antikvár]

Az Újhold-kör költészete című antológia 30 költő 100 versét tartalmazza. A költőket és a verseket az fűzi össze, hogy valamennyinek köze van az Újholdhoz, ahhoz az 1946 és 1948 között megjelent negyedéves folyóirathoz, amely a maga hét (egy kettős számot tekintetbe véve nyolc) számával ott szerénykedik a koalíciós korszak hatalmas terjedelmű és magas színvonalú folyóirat-irodalmában, a sokkal több számot kiadó, nevesebb írógárdát fölvonultató Magyarok és Válasz között például, amelyekben az újholdasok is gyakran szerepeltek s néha épp a hírnevüket megalapozó jelentős produkciójukkal; mégis az „Újhold poétikája" szókapcsolat vált szinte szakszóvá, erről a folyóiratcímről nevezte el a későbbi irodalomtörténet-írás a háború után föllépő első nemzedék máig sugárzó hatású irányzatát. A gyűjtemény első fejezetének lapjain olyan költők kerülnek egymás mellé, akikről későbbi fejlődésük talán elfeledtette velünk, hogy együtt indultak, s most földerengenek művükön a közös eredet nyomai. A második fejezetben később indult, más nemzedékekhez tartozó, a maguk önálló útját járó fiatalabbakról derül ki, hogy pályájuk valamelyik szakaszán találkoztak az Újhold-kör szellemével, és ez olyan távoli, meghitt kapcsolatot teremt köztük, mint a közös iskolai emlékek. Az 1986-1991 között megjelent Újhold-évkönyvek tizenkét vaskos kötetének gyakori munkatársai voltak már. Fájó pontról indulunk: számvetésre ad alkalmat a kötet a nemzedék veszteségeiről, azokról, akik megtörtek vagy eltűntek a szemünk elől. Nagyszerű indulás volt például Darázs Endréé, akinek népies hanghordozásán kezdettől fogva átütött a föltarthatatlan pusztulás sejtelmének szólama. Sorolhatnánk Gyarmati Erzsébet vagy Rozgonyi Iván távolabbi példáját, de még jellemzőbb Végh Györgyé: játékos, dallamos, „garabonciás" költészetének legjava méltán emlékeztette kortársait Kosztolányira vagy Dsidára. A megtorpant életművek sorsszerűen részei a nemzedék történetének; olykor mércéi annak, meddig bírja a kor nyomását a nem hősnek született ember. Végh György pályájának tanulságait más szempontból is lehet értelmezni. Többedmagával (Major Ottó, Rubin Szilárd és részben Vidor Miklós) műfajt változtatott, a verstől a prózához pártolt. Fogas kérdés, mennyire kényszerű az ilyen műfaji fordulat sok-sok költő elhallgattatása idején, s mennyire felel meg a belső növekedési tervnek. A költőként indult prózaírók közül Szabó Magda lett a legsikeresebb a nemzedékben. Az érzékeny kritika nála egészen korán fölfedezte az életkép- és hangulatfestő hajlamot, a költő „külvilágba tekintő" arcát. Új nemzedékek, irányzatok, mozgalmak jelentkezésekor törvényszerű, hogy egy vagy két szuggesztív egyéniség az élre kerül, irányítója vagy jelképes megtestesítője lesz a közös vállalkozásnak.