Az utolsó előtti mosoly [antikvár]

Borítója kopottas.
Vajon miért olyan vonzó a (mindenkori) költő számára az elemi lét, a tőlünk távoli? Talán, mert a költészet, tágabb értelemben pedig a művészet ilyes egyszerűségre vágyik, arra, hogy magától értetődő legyen, velünk lévő és velünk élő, mint ami részt vállal életünkből. A bonyolult viszonyokat a (költői) két nem: feloldja, hanem: elrendezi, olyan teret hoz létre, amelybe magunk is, akik szemléljük, beléphetünk, mert nem független tőlünk. "Test a rét", szól a vers, szenvedése van és öröme, és e kettő még csak el sem különíthető egymástól, s ha "érverésre nincsen ír", akkor "a nyáj fölkelti pásztorát", együvé kerül az, ami eredendően együtt van, tovább vonul a közöttünk levő öröklétben. A fiatal és, amiképpen mi magunk is, törékeny életű költő a testi szenvedést valamiféle érthetetlen derű forrásaként szemléli, így tekint ki magából, és vesz észre szemünk előtt elrejtett dolgokat. Az emberi mivolt nem egyszerűen vigaszra szorul, hanem arra, hogy az életet "mint készkenőt" Isten kivasalja, így máris "új világ terem", megmutatkozik a láthatatlan a láthatóban, a nyelv titokzatos csodája révén. Molnár Zoltán versei ezen az úton - egy régi mester szavával - "szaporítják az áldásokat". (Visky András)