Bábhasadás [antikvár]

Így írna Sylvia Plath, gondoltam magamban, amikor elolvastam Deres Kornélia első-előző kötetét, a Makói Medáliák-díjas Szőrapát. Ha élne még, ha öngyilkos tetszhalálából felébredne. S most itt van a költő új kötete, a nem kevésbé bravúros Bábhasadás. Feszültség, talány, robbanóanyag. Csupa gondolatébresztő verscím, merész asszociáció, továbbírható, továbbgondolandó metafora, trouvaille, s a szívünkhöz annyira közel álló színpadi jelenetezés. „Bemutatkozunk hetedszer is / önveszélyeztető gesztusokból nem elég. / Itt a kém, a rongyos ügynök már belül. / Irt és tarol..." Félelmetes szabadság, amire vágyunk, vágytunk és vágyni fogunk, amitől csendben félünk és hangosan vacogunk, de hála a szerzőnek, végül felszabadító nevetésre fakadunk. A költő nagy színlelő/ mit érez, csak színleg érzi ő, írja Pessoa. Tehát csak játékból halnának meg előttünk a költők a versszínpadon? Azt hiszem, ez az igazság kétarcú, de mindkét maszkja színigaz. Hiszen melyik színész ne álmodna arról, hogy a valóságban is a színpadon végzi, amíg a közönség felállva ünnepel? A művészet régi trükkje ez. A 30éves szerző visszanéz. A Harminc csúcsáról (30 Peaks) visszatekint. Felcsúsztatja napszemüvegét a fejtetőre, aztán vissza. Belefotóz a szakadékba, szurdokba. De nem ereszti bő lére. Szemlél, szimatol, játszik: visz az irodalmi, színházi, filmes, zenés rengetegbe. Gazdag, bátrancsengő. Exkluzív költészet. Ki beszél? Ki nevettet? Szaporodnak, sokszorozódnak a hangok, nézőpontok. Radikális mellérendelés, mégis: fegyelmezett a beszéd. Csendet csinál a fejekben. Bábok leszünk mind, de nem bergmani vagy biológiai értelemben. Átváltozunk, túlélünk, bábozódunk. Egyszer csak nem hasadunk tovább. És Deres nem adja (könnyen) a romantikát. Mert Deres nem felejt. Télen született. Egy Vízöntő. Újrarendezi a világot. Szembenéz, nem szerteszét. Pollágh Péter, a kötet szerkesztője