Bizalom [antikvár]

A ​költő vallomása: "Csaknem harminc esztendő alatt írt verseimből ad válogatást ez a kötet.Úgy kezdtem én verset írni, ahogy minden ember, nemcsak a költő, szavakat keres a szépségre, az elragadtatásra, a döbbenetre, megpróbálja kimondani a kimondhatatlant. Ezért tartom eredendően közös emberi dolognak a költészetet: köztársaságában a költők csak abban különböznek a velük egyenjogú és egyigényű többiektől, hogy nekik néha sikerül – mások számára is érvényesen – megzendíteni a hangtalant, formát adni a testtelennek, megállítani az elviharzó pillanatot. Eddig még sohasem volt esztétikai értelemben vett költői programom, konok elszánásom, hogy így és nem másképp akarok írni. Emberi programom volt és van. Keresni a szót, mely közösséget teremt, áthidalja a lélek magányát; keresni a szót, az igazat, mely összeköt saját népemmel és a világ minden népével; köszönteni a tavaszt, az élet születését, a napkeltét, a szerelmet, tiltakozni a nyomorúság, a megaláztatás, a gyanakvás, a közöny és a halál ellen. Főképpen és megátalkodottan a közöny és a halál ellen, mert százszorosan drága lett az életünk s körülöttünk minden, ami él, mióta vérünkké vált a bizonyosság, hogy ez a földi lét az egyetlen üdvösségünk. A költészet eszközeit mindig jól szolgáló, hűséges és engedelmes szerszámokként tiszteltem. Ha kellett (értsd, ha az élmény, a perc, a sugallat úgy kívánta), szigorúan zárt, kötött formákban fejezem ki magam, ha kellett, szabad versben, pontosabban magam alkotta szerkezetekben. Megszoktam ezt a szabadságot, hogy nyersanyagomat a mindenkori benső követelmény és az ígérkező harmónia parancsa szerint alakítom – most már aligha mondok le róla. Olyankor érzem, hogy nem volt hiábavaló verseket írnom, amikor egy-egy olvasóm szóban vagy írásban megvallja, hogy élete nehéz, válságos szakaszán segítették át a verseim, vagy belőlük sejtette meg, hogy amit én túléltem, neki is túlélhető. Nem azért örülök ennek, mert házi használatra szánt vigasz-varázsigéket igyekszem termelni, csupán azért, mert a visszhang igazolja, hogy létrejött az áramösszeköttetés, a költészet lényege: ami nem fért meg bennem – nélkülözhetetlen élet-forrás lett a másik póluson. Ebben az értelemben, s nem valami előre kicsikart halhatatlansággal kacérkodva írtam 1966-ban a Kis csodák-ban, hogy »Élek még, itt vagyok« és »El ne hagyjatok, én is veletek maradok örökre«."