Cs. Simon István összegyűjtött versei [antikvár]

Előszó Meglestem a titkot. A part szürke és a folyó szőke. O, a part, a mi partunk énekelt minékünk! Onnan verseink, onnan szívünk igaz dobbanása. Ki tudhatja, ki érezheti a folyó hullámainak örökérvényű táncát? Emlékszel, volt idő, amikor begyalogolhattunk a zentai part hídlábá-hoz, s onnan kiáltottunk üdvözülést a parti füzek ágai között lapuló madárfészkeknek. Te mondtad, madárfészek a létünk. Bármely viharok, bármely fekete varjak elpusztíthatják világunkat. A mi világunk faágak között fészkel. Erre tanítottál, amikor először láttam Terjánt, a Semmit, amelyet valakik hatalmi szóval eltöröltek, de a szívedben tovább élt. Sokaknak szívében élhetett tovább a mi Semmink, mert a megmaradt sírokat körülkapálta valami szívdobbanás. Azért én, amikor megmutattad nékem a Valamit Semmivé váltan, megvadultam, ezt így nem lehet, ordítottam az égre, de onnan válasz nem érkezett, írtam egy novellát, Karácsony a címe, olvastad Te is. Öcsémnek számoltál be róla, hogy ismered a szöveget. Neki vallottad meg, úgy érzem, mintha Terjánban lennék, ha bátyád szövegét olvasom. Öcsém társad volt a zentai kórházban, amikor utoljára ott jártál. Gyógyulása után beszámolt nekem vallomásodról. Soha nem árultam el, hogy rólatok, a lelkemben megéledő terjániakról szól az én történetem, hiszen elárverezett, ledöntött szülőfalud az egyetlen hely, ahonnan a csókái és a zentai torony egyidejűleg látszik. Ez történetem faluja fekvésének pontos meghatározása. Most lázadón világgá kiáltom: novellám helyszíne a bánsági Terján! Az bizony! Én a bicikliút végén megdöbbentem annakidején, amikor szülőhelyed megmutattad nekem. Az anyatermészet mindeneket elnyelő képességét csodáltam dühösen. A terjáni sírokról minden versedben és minden megnyilvánulásodban te zengetted az örökkévalóság dalát a feledés ördögcérnájával felhúrozott hangszeren! Én csak megteremtettem a virtuális Terjánt, személyed, tanításod iránti tiszteletből. A te dalod él, kopog a bánáti pusztán. Tisztán hallani baritonhangod. Megéled a száraz sóvirágokból megalkotott sámándobod. Kopog az Arankát átölelő kilenclyukú híd, zuhog, mint a jégeső, a mindent elpusztító. Azt tetoválod a bánsági égre, miért is maradt itt a kilenc lyuk? Kilenc szelep, mondom, átfú rajtuk az általad megindított förgeteg, a nagyon erős, a minden ördögöket legyőző Kilenc.