Csak nyíljatok... [antikvár]

A nyájas olvasó, aki kezébe veszi e kis kötetet, régmúlt idők letűnt világába lép. Karikó János költészetéből az 1867. évi kiegyezés korának eszmevilága tárul fel. Ebben a világban a szabadságot a nemzeti függetlenség jelentette, így a magyar népnek az önérzetét sértette a bécsi udvarral kötött egyezség. E "honfi bánat" a Petőfi örökségét képviselő Karikó költészetének lüktető eleme, közéleti szereplésének indító rugója lett. A Bach-korszak béklyóiból csak lassan felocsúdó magyarság előtt a kiegyezés nyújtotta békés építés lehetőségei megnyíltak. A nemzetet a reformkorra emlékeztető lázas tevékenység hajtotta: utolérni a Nyugatot a fejlődésben. E munka sodrában állt Karikó János is szülőfalujának, Biának a felvirágoztatásáért. Költészete e sokoldalú építőmunkát tükrözi. Így rajzolódik ki a kötetből a kedves dunántúli táj egykori képe, és az olvasónak jólesik megállnia a mai rohanó világban, hogy útravalóul az élethez magával vigyen egyet-egyet "a vadon virágaiból", a költő érzés- s gondolatvilágának örökértékű kincseiből: önzetlen haza- és népszeretetet, hűséget a magyar földhöz, a szülőföldhöz, az emberrel együttérző természet megbecsülését, a családi élet erőt adó tisztaságát, a becsületes munka örömét. E kötet a költő emléke előtt hódol, akinek pályája beszédes példája az erős akaratnak, amellyel "a földműves népköltő" Istentől kapott tálentumát önerejéből megsokszorozta. Megteremtette a maga költői világát, hűséges "szerelmesét". Idézzük a költészetéről tett százéves vallomását: "Hű maradok hozzád, bár nem adhatsz kincset, Legalább a világ hadd bámuljon minket, Szívem rezgő-húrját, ha végig pengetem... Jer, hadd karollak át kedves költészetem!"