Csak világítva szabad járni [antikvár]

Több évtizedes adósságunkat törlesztjük most, amikor Fejes Ádám lelkipásztor-költő összes költeményét az idei Aba-napok alkalmából megjelentetjük. Ebben az évben fogunk emlékezni felejthetetlen szolgatársunk "eltávozásának" tizedik évfordulójára és ez az emlékezés akkor lehet méltó, sokak számára hasznos, ha a költő szellemi hagyatékát napvilágra hozzuk, református népünk és magyarságunk közkincsévé tesszük. Ezért kutattuk fel összes verést, ifjú korától drága gyöngyszemeit. Versei valóban drágagyöngyök. Lelke kagylójában születtek, élete, sorsa, szolgálata gyötrődéseinek "homokszemcséi" könnyezték ki melegen és mélyen érző szívéből, tisztán látó, rendkívüli intelligenciát tanúsító gondolkodásából. Közöttünk élt, szolgált, prédikált, élete a maga tiszteletre méltó, külső dolgokban igénytelen falusi-lelkészi életét, miközben magában hordta a világ nehéz gondjait, magyar népünk pusztulásának fájó jeleit, a bűn okozta rontás erejét, hitvese, gyermekei, családja minden örömét és bánatát. Olyan volt a lelke, mint a Föld vulkanikus övezete: nyugodt, csöndes felszín, de a mélyben gyűlik a tűz, a forró gőz, hogy amikor felgyülemlik, hatalmas erővel törjön a felszínre, és felszökő lángoszlopa, szikrái, melege messzire világítson.