Csengettyűk dala [antikvár]

Előszó Ember, ki hegyen keres forrást, s nem nyílhat meg a titkok zárja, völgyben kószál, makacsul hiszi, kihűlt vulkán a fák hallgatása, íme, a kő, fürge gyíkokkal kedveskedik, önzése semmi, s harcot indít a társa ellen, mindig önzésért kell fizetni, ember, ki gyakran rosszat irkálsz, és betanulva még elhiszed, lidércek hordják életed titkát, és nem árulják el senkinek, csupán a kor, mely felemelne éhesen ejt olykor pofára, s javadalmából jóllakottan hazudja napját aki játssza, ember, ki hitted megtalálod a közös vályút, miből ihatsz, s szikla csöndjét, hol nem vonyíthat fagyott hajnalon annyi csikasz, gyertyánosnak alján az idő, hol ifjúságodat gereblyézed, utánzattá válik a nappal: hiszed, nagyobb mindig a tenyészet.