Csökönyös Szókinccsel [antikvár]

előszó Érdekes életem volt anélkül, hogy különösebb hírnévre tettem volna szert, ami talán részletes önéletrajzot igényelne. JVlérföldköveimet viszont könnyű megszámolni. Keszthelyen születtem, 1926-ban. Szüleim egyszerű, tehetséges emberek voltak és szerettek. Sokat köszönhetek a volt Keszthelyi Premontrei Gimnáziumnak is, ott érettségiztem 1944-ben. Fiatal, vidéki egyetemistaként kerültem külföldre. Csak huszonegy évet töltöttem otthon, összesen huszonnyolcat Európában, és 1954 óta az Egyesült Államokban élek. Aránylag rövid ideig fizikai munkát végeztem, majd két amerikai diplomát szereztem. Szociológusként, szociális gondozókat képeztem két állami egyetemen több mint 30 évig, 1991 -ig. Tíz évvel később, 75 éves koromban, írtam meg első verseimet — szórakozásból, kíváncsiságból, és minden különösebb irodalmi felkészültség nélkül. Először egy kis önéletrajz jellegű angol füzetet állítottam össze emléktöredékeimből, szabad versben és prózában. Az késztetett arra, hogy anyanyelvemen is foglalkozzam költeményekkel. Itt azt szeretném vázolni, hogyan lettem költő és milyen jelentőséget tulajdonítok szépirodalmi próbálkozásaimnak. A rövid válasz abban áll, hogy magyar-európai múltam és magyar-amerikai életkörülményeim játszanak össze verseimben. Jelentőségüket viszont abban látom, hogy az un. az ügyrend emigráns dilemmáit tükrözik, amire egyre inkább szükség van. Az ördög, persze, a részletekben bujkál. Az ötvenes években, amerikai egyetemi tanulmányaim folytán jöttem rá, milyen széles körű társadalmi érzékre tettem szert rövid magyar-nyugatos éveimben. Minden különösebb erőfeszítés nélkül, gazdasági cselédek, parasztemberek, kisiparosok, tisztviselők, értelmiségiek, arisztokraták, és főpapok életformáival-gon-dolkodásmódjával volt alkalmam megismerkedni és könnyen visszaemlékeztem rá, amikor kellett. Hogy sok híres helyen is éltem, hallgattam órákat, vagy dolgoztam, inkább csak alátámasztotta, mint megalapozta, amit otthonról hoztam: alkalmazkodás az élet — csak úgy lehet megvédeni, ami fontos az embemek. Amerikai diáktársaim csak csodálkoztak milyen könnyen feltalálom magam és alkalmazkodom anélkül, hogy beolvadnék. Meglepetésemre, egy-két tanárom vette rossz néven az így fejlett készségemet, összehasonlításokra támaszkodó ítélőképességemet, függetlenségemet. Ha tudták is, hogy több kultúra ismerete szükséges a műveltséghez, a hatvanas évek elején még nem sejtették, milyen igényekkel lépnek majd fel a színesbőrű kisebbségek és a nők — úgyszólván másnap. Beállítottságom idevágó jelentősége pedig abban áll, hogy ilyen szellemben foglalkoztat a múltam