Csöndes fohász [antikvár]

Részlet: ERDOZSONGÁS (történelmi vázlat) Harmat, torzsos idő, odvas fák szép — jó — igaz lelkemnek mégis az a vigasz hogy a kivénhedt erdei fák dödögve magukban beszélnek vagy éppen elsuhogják a szélnek titkaikat mert népünk erdő-történelmében a vének végül ledőlnek egészen — ölelő ággyal vár rájuk a föld — s lombjuk — az egykor üdezöld most a sárban rozsdafeketén vérzik a mában tépett cafatokban Dárdás napsugár — vad viharok szép és rút — igaz és hamis lelkemnek csöndes vigasz az is hogy hiszem és tudom: az erdők újra felnőnek; fények és felhők bársonya, nedve tavasszal kicsalja amit eltakart a korhadék alja hogy jöjjön és nőjön és törjön magasba — mert legyőzhetetlen az élet hatalma -és népünk rügyei, zsenge ágai hite, szándékai, szárnyaló álmai törzset nevelnek, ágat, lombot és lehántanak minden sanda gondot megzúgatva gyötrött népünk igazát erdővé zsongatják a tépelődő mát amit tisztességünk virága kinyit — összeölelni a holnap reményeit.