Csorog az Isten könnye [antikvár]

Részleges kegyelem zilánkosodik létezésünk, szálkái egyre kegyetlenebbül szúrnak: nem tompítja már a fájdalmat a keresztfelemelő kegyelme sem. Fásult hit maradt helyette, s lassan szétforgácsolódik és sebez az is. A töredező lét krónikásától is csak pársoros szisszenésekre és vagy felfény lésekre futja, a veszendő igék idején. Farkas Oszkárnak még megadatott az a részleges kegyelem, hogy a csöndet is olyan áhítattal törje meg, mint ősei a kenyeret: előtte keresztet vetve-rajzolva rá. Neki még ablaka üvegén az őszi eső: Isten csorgó könnye (siratja talán a világot) s az áldások visszfényétől „ezüst alkony "-ban - hitvesével együtt koporsóra kuporgatva is - felsejlik még a mítoszbeli Baucis és Philemon alakja. Szikár tényeit ez a sejtelmes, időfölöttivé emelkedett meghittség nemesíti idillé. Szerelmes verseiben nem a szenvedély mennyeipokoli lángja őrjöng, hanem templomi gótikájú mell és pogány öl emlékeparázsol. Világlására egyre nagyobb árnyat vetnek a holtak. ÁTHALLÁSAI vannak már odaátról, mind tisztábban hallja az apai, anyai szót, s mind tisztábban igyekszik felelni rá: a monológ (mely legtöbbször fohász) néma párbeszéddé kezd összeállni - a sűrűsödő „halálgyakorlat" evilági szertartásai része lett. Az innen és a túlnan egymást fénylésében, sötétlésében hitelesek a versbéli imák szeretteiért, a rubint fényű csillagokként ragyogó hóbagolyszemekért, az estikék színes lampionjaiért. Szavaikat hallva-olvasva már nem is sajognak annyira elviselhetetlenül a világ szálkaszúrásai. Megváltás és feloldozás helyett ennyit adhat csak mostanában a költő. Részleges kegyelmet. Farkas Oszkár sem marad adósunk vele. Cseh Károly