Dal a szegény halászról [antikvár]

VERS FEKETE TINTÁVAL Fekete tintámból fekete könnyet, hol van immár Bellák tanító? a betűt adta és a könyvet, felbújtó volt, ügyvéd és bíró, e garniszállóban a portás. Vajon mi történt a kétszerkettő vei, hol a léniája és nádpálcája, hol veszett el, melyik Mohácsnál, fölénye, gőgje, tudománya? És hol a régi dobogó-igazság, amelyre törpék garral állnak, régi szememből hol esett ki a csodálkozás és alázat? Reggel nyolctól a harangszóig kis életemben a tudás fája, s ha sose érek már dobogóig, hát hogyne, hogyne, hogyne fájna. Kopasz fején néhány szál sörte, én kicsi lettem és ő is törpe, és minden-minden oly parányi, a ház játékkockákból épült, a messzi kék szürkére révült, az ég, a föld, a lány, a csók is, minden megvénült. Ó, hol van immár Bellák tanító? pedig én olyan kicsi voltam.