Dicsértessék [antikvár]

A katolikus líra legszebb virágait gyűjtöttük csokorba. Van köztük majdnem kétezer éves vers, melyet még Róma katakombáiban énekeltek, és alig harmincéves: szerzője Rilke, ez a szerzetesarcú, szelíd költő, ki a század elején írta híres Imádságoskönyvét, hű képet rajzolva a XX. század katolicizmusának mélységéről és bensőséges áhitatáról. Ami közöttük van: szentéletű pápák és névtelen szerzetesek, jezsuiták, ferencesek, rendalapítók, teológiai tanárok, szentek és koldusbarátok himnuszai. Nevüket a laikus nagyrészt nem is tudja már; itt-ott olyan népek énekeire bukkanunk, melyek elvesztek az idők homályában. De az, amit vallottak - mélységes hit, felebaráti szeretet, emberiesség, a szegényekkel való együttérzés - ma is megdönthetetlenül áll. E himnuszokat még az irodalomtörténet is jobbára elfeledte; de most, hogy az olvasó fellapozza őket, éreznie kell: mindezekből semmi sem múlott el. A szenvedés és a megpróbáltatások idejében elválaszthatatlan barátaink. Itt van Szent Ambrus, ki kemény, szónokias verseiben harcolt a kereszténység diadaláért; Venatius Fortunatus, a megtért pogány, aki valamennyi kortársát a "sötét" századok halkszavú és elvonult misztikusai, kik rímekkel ékesítették verseiket, hogy kedvesebbek legyenek az Úrnak; Philippe de Gréve, ki már újkori, moderncsengésű énekekben dícsérte Máriát; Szent Ferenc, ki az út kövén hált és a madarakkal társalgott és olasz anyanyelvén dícsérte a Teremtést; Szent Tamás, a teológusok legnagyobbja, ki kristályos, jeges, kimért himnuszokban dalolta az Oltári Szentséget. Majd itt következnek az ellenreformáció ihletett és rajongó költői; a későbarokk szelíd pápái; Rilke és XIII. Leó, kik már kortársaink voltak.