Ébredés Bozsenciben [antikvár]

Utazni sokféle céllal lehet. A magyar költőt sokszor a tehetetlenség, az itthoni világ sivár és távlattalan zártsága űzte világgá. A szellem Indiája utáni vágy s a szabadság óhaja. Ez űzte, csábította Adyt Párizsba, Kassákot is nagy csavargásaira. Weöres Sándort a mítosz varázsa vonzotta Keletre. Kosztolányi? Ő miért utazott annyit? Erre már nehezebb volna egy mondattal válaszolni. Ha mégis kellene, ezt mondhatnám: látni akarta az európai szellem bölcsőhelyeit. Európa hű fiának tudta s vallotta magát, vágyott tehát a tűzhelyek közelébe. - Ez azonban túlságosan fennkölt magyarázat, mert útinaplóiban alig-alig ír a szellem szenzációiról, jobban érdeklik a köznapi furcsaságok, egy-egy város egyénisége, különös hangulata. Rómában például megolvasta, hogy a hetéra falán hány a teljesítményt jelölő rovás; megfigyelte, hogyan eszik a hollandusok a vajaskenyeret. A látványon ámulva megjegyzi: »Ezt még seholse láttam.« Ezért tartotta érdemesnek megfigyelni. S utazni is ezért szeretett, s azt hiszem ez a vágy, a még nem látott dolgok megismerésének óhaja minden igazi utazóban működik. A költőben bizonyosan. Az átlagturista azért megy, hogy megbizonyosodjon, a Muszala tényleg magas, zordon és fenséges, s a kolostor létezik. Az író azért megy, mert csodára szomjas, a szabadság meglepetéseire. A költő útja, bármennyi gond terheli is, mindig kiszabadulás az otthoni közegből, melyben minden kapcsolat, teendő és lehetőség ismerős, meghatározott kódok szerint alakul, akár egy számológép folyamatai. Idegenben az ember rejtély a többi ember számára. Lehet azzal azonos, ami személyiségében a legvonzóbb, s lehet más is. Kevesebb s több is önmagánál - s ebben is, abban is öröme telhet. Bulgáriában általában többnek nézik az embert, amivel vissza lehet élni, de ami mozgósíthatja is a vendég jó hajlamait.