Egy eltűnt pécsi utcára [antikvár]

Részlet: Az ürögi erdőben A fű csak néha moccan, de zúg, de zúg a tölgyes. A gerle szürke hangját rigófütty pántlikázza, rigófütty, s nem tudom még, miféle száz madárszó. Térdemre hangya mászik, kék lepke száll fölöttem, a bokrok kusza rácsán halommá gyűlt avar-lomb riasztva zörren olykor. Szelíd, rég ismerős táj, szeretném versbefogni dicséreted, de mintha rokon-seregbe téved sok év után a vándor, s az emlékes szemekből felé-leselkedőket nem tudja megnevezni, csak nézi őket, én is gyerekkorom kísérő pajtásait köszöntöm, fák, füttyök, bennetek, s jaj, hiába! nem tudom már, hogyan szólítsalak meg. Kabátom főidre dobtam, de melléfekszem inkább, csiklandja fű a bőröm, ha végre visszajöttem, legyek valóban itthon. A fű csak néha moccan, de zúg, de zúg a tölgyes, a Daindolok gerince s a lágy-ölű Jakabhegy kék hamvait cserélve fitogtatják a lombok, s az égen mint fehér füst szétoldva és ziláltan rohannak át a felhők nyugat felől keletre.